Az egyetemkezdés sokak számára a szabadság első igazán kézzelfogható élménye. Új város, új emberek, saját napirend és rengeteg lehetőség arra, hogy végre magunk alakítsuk a mindennapjainkat. Közben azonban ott lehet egy érzés, amiről kevesebbet beszélünk. A honvágy. Mert hiába vártuk, hogy elköltözzünk otthonról, a szülőktől való elszakadás nem feltétlenül olyan könnyű, mint ahogy előre elképzeltük.

Amikor a szabadság mellé honvágy is társul

Amikor valaki elköltözik a szülői házból, nem csupán a lakóhelye változik meg. A korábbi rutinok, a megszokott környezet és a családdal töltött hétköznapok is átalakulnak. Egy kollégiumi szoba vagy egy albérlet eleinte izgalmas új kezdetnek tűnhet, de az első nehezebb napokon hirtelen feltűnhet, mennyire hiányzik az otthon megszokott biztonsága.

Furcsa kettősség, hogy miközben élvezzük, hogy senki nem szól bele, mikor érünk haza, vagy mit kezdünk a napunkkal, néha éppen arra vágyunk, hogy valaki megkérdezze, ettünk-e már. Az önállóság és az otthon hiánya nem feltétlenül zárják ki egymást. Lehetünk lelkesek az új életünk miatt, és közben hiányozhatnak a régi, egészen hétköznapi dolgok.

A honvágy sokszor nem is egy konkrét helyhez kötődik, hanem azokhoz a pillanatokhoz, amelyek korábban természetesnek tűntek. Egy közös reggeli, egy ismerős hang a másik szobából vagy az érzés, hogy valaki akkor is ott van, ha éppen nem beszélgetünk. Az új életben ezeket a megszokott kapaszkodókat magunknak kell újra felépítenünk.

Közben az is előfordulhat, hogy a hazalátogatás már nem teljesen ugyanolyan, mint korábban. Jó érzés újra otthon lenni, mégis hamarabb hiányozni kezd a saját szobánk, a megszokott napirendünk vagy az élet, amit időközben máshol kialakítottunk. Mintha két világ között mozognánk, és egyikben sem éreznénk magunkat pontosan ugyanúgy, mint régen.

Elengedni úgy, hogy közben közel maradunk

A szülőktől való elszakadás a fiatal felnőtté válás természetes része, a leválás során pedig fokozatosan változik a kapcsolat dinamikája. A szülők már nem feltétlenül vesznek részt a mindennapi döntésekben, a gyermekük pedig egyre több felelősséget vállal saját életéért.

Ez a változás a szülők számára is érzelmileg megterhelő lehet. Egyik napról a másikra csendesebb lesz a lakás, elmaradnak a megszokott közös étkezések, és kevesebb betekintésük lesz abba, hogyan telnek gyermekük napjai. A büszkeség, az öröm és az aggodalom egyszerre jelenhet meg bennük. Számukra fontos feladat lehet, hogy a támogatás és az önállóság tiszteletben tartása között megtalálják az egyensúlyt. Egy üzenet vagy egy telefonhívás sokat jelenthet, de nem mindegy, hogy érdeklődésről vagy folyamatos ellenőrzésről van szó. A hallgatónak is szüksége van arra, hogy a saját hibáiból tanulhasson, és ne érezze úgy, hogy minden döntéséről be kell számolnia.

A leválás viszont nem a kapcsolat megszakítását jelenti, sokkal inkább azt, hogy a korábbi közelség helyét fokozatosan egy másfajta kapcsolódás veszi át. Talán kevesebb a közös hétköznap, de több lehetőség nyílik arra, hogy felnőttként, egymás döntéseit tiszteletben tartva legyünk jelen egymás életében.

Megtalálni a helyünket az otthontól távol

A honvágyat nem szükséges mindenáron elnyomni vagy szégyellni, hiszen attól, hogy hiányzik az otthon, még nem biztos, hogy rossz helyen vagyunk. Néha egyszerűen idő kell ahhoz, hogy egy új város, egy kollégiumi szoba vagy egy albérlet ne csak ideiglenes helynek, hanem a saját életünk részének tűnjön. Ebben sokat segíthetnek az új rutinok, legyen szó egy kedvenc kávézó megtalálásáról, egy közös vacsoráról a lakótársakkal, a családdal való rendszeres telefonálásról vagy egy ismerős útvonal felfedezéséről. Ezek az apró kapaszkodók idővel segíthetnek abban, hogy az új környezetben is kialakuljon a saját biztonságérzetünk.

Az is fontos, hogy ne hasonlítsuk magunkat másokhoz, hiszen mindenki másképp alkalmazkodik a változáshoz. Van, aki hamar megtalálja a helyét az új környezetben, míg másnak hónapokkal később is nehézséget okoz a távolság. Az önállósodás nem egyenes vonalú folyamat: lehetnek napok, amikor kifejezetten jó érzés, hogy magunk dönthetünk mindenről, máskor pedig legszívesebben hazamennénk. Ettől még nem kell úgy éreznünk, hogy nem haladunk.

A kapcsolattartásban is érdemes megtalálni azt a formát, ami mindkét félnek kényelmes. Nem szükséges minden nap hosszasan beszélni, egy rövid üzenet vagy egy hétvégi közös program is valódi kapcsolódást jelent. A szülőknek közben azt is el kell fogadniuk, hogy gyermekük életének egyre több része már nem hozzájuk kötődik.

Az egyetemre költözés ezért nem csupán egy új fejezet kezdete, hanem egy közös alkalmazkodási folyamat is, amelyben a hallgató megtanulja, hogyan álljon a saját lábára, a szülő pedig azt, hogyan engedje el úgy, hogy közben továbbra is biztos háttér maradhasson. Nem az a cél, hogy többé ne legyen szükségünk az otthonunkra, hanem hogy máshol is képesek legyünk megtalálni a biztonságot.

Ne feledd: az önállósodás nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretjük az otthonunkat, hanem azt, hogy megtanulunk attól távol is önmagunk lenni.

Grafika: Kemény Flóra