Ezek a szavak számos jelentést hordoznak mindenki számára. Már óvodában megtanultuk, miért fontosak a nemzettudatunk, a történelmünk, a közös emlékezet szempontjából, azonban kevésszer vetítjük le a mindennapi életre, az egyénre, a kis közösségekre. Március 15-e apropóján a didaktikus történetmesélés helyett most megpróbálunk arra fókuszálni, mi mit tanulhatunk a múltunkból.

Ahogyan a hungarikumok, a szokások, a külvilágnak mutatott képünk (és utólag nőnap alkalmából: a magyar nők szépsége) mind formálják a Magyarországról és a magyarokról kialakult képet, úgy a nemzeti ünnepeink is ezt teszik.

És mégis hogyan is jellemezhet minket március 15? 

Ahhoz, hogy megtudjuk, első lépésként felidézhetjük azokat a jelképeket, amiket az ünnephez csatolunk. A Márciusi Ifjakat, mint például Jókai Mór, Petőfi Sándor és Vasvári Pál szokás legalább névről felismerni. Tudjuk azt is, hogy Petőfi írta a Nemzeti Dalt, a nap fontos, futótűzként terjedő szövegét. A mai napig hordunk ezen a napon kokárdát, a trikolór zászlót és az összetartozást jelképezvén, és a 12 pont követeléseit is ismerjük (a legalapvetőbbeket biztosan).

Ha sikerült a felidézés, második lépésként érdemes ezt a tudást kézen fognunk, és leülni vele egy sörre. Vagy képzelhetjük azt is, hogy magukat Petőfiéket visszük, emberekkel társalogni azért mégiscsak könnyebb, ők márpedig sok mindent tudnának mesélni.

Például elmondanák, mennyivel könnyebb, mennyivel kevésbé kilátástalan és reménytelen az életünk, ha egy közösség tagjaiként definiáljuk magunkat és akként is cselekszünk. Felismerték, amit már mások előttük és később utánuk is: fontos egymás támogatása, megerősítése. Ugyanilyen fontos végighallgatni másokat, empátiával fordulni problémáik, sorsuk, helyzetük felé. Fontos a közös értékekért és szükségekért kiállnunk – akkor is, ha minket egyénileg pont nem ér (hátrányos) megkülönböztetés: a közösség, amiben élünk, akár, mint nemzet, akkor működik jól, ha mindenki jól érzi magát benne. 

A legjobb eszköz arra, hogy ez a támogatás kiállássá váljon, az az, ha hallatjuk a hangunkat, mert igenis van ereje. Valódi hatékonysága leginkább akkor van, ha csoportosan tudjuk megtenni, de ezt mindenképpen ki kell használni: az erőt, ami a közösségben rejlik, tényleg könnyű jóra használni, az életszínvonalunk pedig jócskán megváltozhat a közös felszólalásnak hála, gondoljunk akár az egyetemi életre, a lakóközösségünkre, a baráti társaságunkra. Petőfiék is ezt tették, mert tudták, hogy pont ez az, ami egy nemzetet naggyá tesz: annak a képessége, hogy törődünk azokkal, akik velünk egy nyelvet, egy zászlót, egy kultúrát vallanak magukénak.

Ez elvezet minket a forradalom jelszavához: egyenlőség, szabadság, testvériség. Ez volt az a jelszó, melyet a francia forradalomtól kölcsönöztek, bár a szavak nem a megfelelő sorrendben szerepelnek a magyar jelszóban: az egyenlőség előre kerülése hangsúlyozza, hogy számukra az a legfontosabb. Akkoriban ez persze a közös teherviselés követelését jelentette, tehát azt, hogy a nemesek is fizessenek adót, ezzel a mérleg nyelvét kiegyensúlyozva a jobbágyság és őközöttük.

Mai viszonylatokban gondolkodva merjük kimondani: ezek a jól működő társadalomhoz szükséges alapkövek. Ahogyan minden út Rómába vezet, úgy vezet minden ehhez a három fogalomhoz, és úgy törekszik a legtöbb társadalom és nemzet arra, hogy ez a három jelkép teljesülhessen a mindennapi életében.

A sörözés végére tehát minden kérdésünk válaszokat kaphat, az is, jellemleírásunkat hogyan bővíti mindaz, ami kultúránk szerves része lett az 1848-as események kapcsán. Legaktuálisabban, legszemélyesebben pedig végül az a következtetés érvényesül, hogy a legnagyobb eredményt mégis csak akkor érhetjük el, ha közösen cselekszünk.